Anna - édesanya válófélben

2020.02.02

Anna húszévnyi házasságot követően két kamasz gyermekével maradt egyedül, vele beszélgettem törésről, új választásokról és újrakezdésről.

- Mikor ébredtél rá arra, hogy gond van a házasságotokkal?

- A jelek már jó néhány éve tisztán láthatóak voltak, azonban nem akartam, vagy talán nem mertem őket tudomásul venni. Jól felépített életünk volt, két szép gyermekkel, stabil munkahellyel és átlag feletti jövedelemmel. A családi életünk egy jól működő gépezetként funkcionált. A férjem is tette a dolgát és én is, és sokáig elnyomtam magamban a rossz érzéseket, amelyek azonban visszatérően felszínre törtek. Nem voltak ugyanis igazi beszélgetéseink és igazi intim együttléteink. Csak voltunk egymás mellett, és az esetleges konfliktusokat és a férjemtől jövő, engem célzó negatív irányú kritizálást inkább elsimítani próbáltam, például kedvességgel, vagy egyszerűen csak "átnéztem" a számomra kellemetlen helyzet fölött. Utólag jöttem rá, hogy azért, mert nem akartam, hogy a gyerekek sérüljenek.

- Vagyis védeni próbáltad őket is és a látszólagos családi egységet is.

- Pontosan. Egység már régóta nem volt, azonban a külső képet, hogy "minden rendben van", mindenáron, és teljes megszokással tartottuk - a külvilág felé is. Valamint úgy hittem, a köztünk lévő feszültségből a gyerekek semmit nem érzékelnek, de legalábbis semmi jelentőset - elbagatellizáltam ennek az intenzitását.

- Sokszor nehéz ránézni a tényekre, és bevallani magunknak azokat.

- Igen. Évekig, évtizedekig lehet takargatni magunk előtt, mi is a valóság.

- A gyerekek érzékeny "műszerek". Hogyan vált egyértelművé számodra, hogy rájuk is hatással van a férjed és közted fennálló állapot?

- A 14 éves lányom egyik nap hazajött az iskolából, és váratlanul nekem szegezte a kérdést: "Anyu, te szereted aput?" "Persze" - vágtam rá automatikusan, azonban maga a kérdés nagyon meglepett. "Úgy értem, jól érzed magad vele?" - kérdezte a kamasz. Nem tudtam a szemébe hazudni. És akkor már magamnak sem. Ez döbbentett rá arra, hogy a gyerekek mindent látnak és tudnak, ami körülöttük zajlik. Csak ők nem a döntéshozó felnőtt szülők pozíciójában vannak, és emiatt gyakran inkább hallgatnak és háttérbe vonulnak.

- A gyermekeid miből érzékelték a feszültséget?

- Akaratlanul is megérzik. Ott van a levegőben, és "leveszik" egyetlen tekintetből vagy mozdulatból. Egy szót sem kell mondania a körülöttük lévő felnőtteknek, és azt is tisztán átlátják, ha valamelyik szülő erőltetve próbálja mutatni, hogy "ő bizony jól van". Másrészt ők is kaptak az édesapjuk bántó kritikáiból, csak ők kevesebbet. A fő célpont én voltam. Mindig elsimítani próbáltam az apjuk őket ért verbális támadásait is, és felmentettem a férjemet.

- Reménykedtél, hogy ettől valami jobb irányba változik?

- Úgy gondoltam, ha én nem lendülök ellentámadásba, akkor egyszer csak ő is abbahagyja. Ez azonban nem így történt. Átlagos, minden családban előforduló konfliktusnak véltem, ami nálunk zajlott, ezért sokáig nem gondoltam arra, hogy ez komolyabb probléma lenne.

- És tűrtél.

- Igen, mert a szüleim házasságának példája volt előttem, évtizedek óta együtt vannak. Bár nekik is voltak gondjaik az évek alatt, de soha nem merült fel köztük a válás gondolata, a mai napig szeretik egymást és összetartanak.

- Mi volt, ami visszatartott a végső lépéstől, amelyet aztán megtettél?

- Nagyon féltem attól, hogy a bejáratott és a gyerekeknek is addig alapot adó családi rendszer összeomlik, és elképzelni sem tudtam, mi lesz, mi lehet azután. Sok minden megfordult a fejemben, lehetőségek, amik bekövetkezhetnek, és tartottam a férjem reakciójától is.

- Féltél tőle?

- Igen. Mert azt éreztem, nem lesz partnerem egy békés elválásban, és nem voltam biztos abban, hogy nem próbálja meg a gyerekeket ellenem hangolni.

- Tartottál attól, hogy elveszíted őket?

- Nagyon féltem ettől. Rájöttem azonban, hogy két választási lehetőségem van: vagy maradok a megalkuvásban, és ezt a példát mutatom a gyerekeknek is, vagy lépek, felvállalva, hogy én mit szeretnék, és bízom a gyermekeim bölcsességében és tisztánlátásában, hogy ha egy időre el is távolodnak, idővel visszatalálnak hozzám. Soha nem szerettem volna ellenséget csinálni számukra az édesapjukból, mert azzal sérülnének.

- Könnyednek hat, ahogyan beszélsz erről.

- Megélni nem volt könnyű. Sok vívódással járt, szakember segítségét is igénybe vettem, hogy képes legyek kellőképpen tisztán látni. Másrészt nem volt opció számomra, hogy érzelmileg mélyre zuhanjak, mert a gyermekeimnek csak én adhattam lelki talajt is ahhoz, hogy lehetőleg ők is minél stabilabban csinálják végig az előttünk álló időszakot. Azonban meg kellett tanulnom szabadon kifejezni és vállalni az érzelmeimet, a gyerekek előtt is, és nem valótlan lelki állapotot próbálni mutatni, mint régen tettem.

- Felmerültek a gyermekeiddel kapcsolatban problémák?

- A fiammal igen, ő zárkózottabb, a lányommal könnyebb volt, ő nyíltabban kifejezi az érzelmeit. A nehézség az volt a helyzetben, hogy a saját emocionális súlyaim mellett a gyerekekét is folyamatosan kezelni és oldani kellett, és mivel a két gyerek nem egyforma, más-más módot kellett találnom ehhez. Sok minden felszínre került a hosszú hónapokig tartó időszakban, szembe kellett néznem a marcangoló bűntudattal, hogy "talán én rontottam el, és valamit másképpen csinálhattam volna", el kellett gyászolnom a házasságomat és egy ember elvesztését, akit egykor nagyon szerettem, és az addigi életünket is.

- Miközben már egy új jövőt építettetek. Mennyire volt nehéz az újrakezdés?

- Nem tudtam, nem lehetett felkészülni minden következményre. Szembe kellett néznem a külvilág reakciójával is, a család és barátok megoszló véleményével, amely egy sérülékeny életszakaszban érzékenyen tudja érinteni az embert. Eleinte hadakoztam a külső közeggel, meggyőzni próbáltam őket, hogy helyesen cselekszem, azonban idővel rájöttem, ez fölösleges. Mert akiknek igazán számítok, nem fognak elítélni, másrészt megértettem, hogy a legfontosabb, hogy kitartsak a választásom mellett, hiszen az én életemről van szó, és közvetve a gyermekeiméről. És miért adnám a felettünk való döntést bárki más kezébe?

- Mi változott azóta, amióta nem éltek együtt a gyermekeid édesapjával?

- A válásunk még folyamatban van, és feszültség is akad bőven emiatt. Azonban elkezdtem fellélegezni, magamra találni, és azt látom, hogy ez a gyerekeknek is nagyon jót tesz. Sokkal nyugodtabbak és nyitottabbak, mint voltak, mert amikor hazajönnek, nem egy feszült édesanya várja őket, hanem olyan, aki egyre jobban érzi magát. Szeretik, hogy új dolgokba kezdtem bele, és látják, hogy ez feltölt és erőt ad.

- Beszélgettek a történtekről?

- Sokat. Soha nem erőltetem a témát, ők kezdeményeznek, ha beszélni szeretnének valamiről.

- Bármiről nyíltan kommunikálsz velük?

- Azok után, hogy láttam, nekik nem is lehet hazudni, fölösleges lenne másképpen, és mivel a célom az, hogy valóban bensőséges és nekik biztonságot adó kapcsolat legyen köztünk, inkább állok elébe a kényes kérdéseknek is, mintsem elveszítsem a bizalmukat.

- Mi lenne az az Üzenet, amit legfontosabbnak érzel és átadnál másoknak?

- Az, hogy merjünk szembenézni magunkkal, mert az önámításaink és magunknak kreált hazugságaink a gyermekeinkre is hatással vannak, a jövőjüket határozhatják meg - és ha már döntést hozhatunk, merjük ezt valóban bölcsen tenni.

- Tudd, hogy számítasz, Tudd, hogy fontos vagy! -

/Képek forrása: www.pexels.com/