Az angyal

2020.12.13

Egy angyal távozni készült. Félig levetett földi ruhája fölött lebegett lágyan, tekintete szeretettel simogatta az elernyedt testet, melynek arcán a ráncok kisimultak, a többé szótlan száj pedig békés mosolyra húzódott.

A test körül könnyek csorogtak az arcokon, Őt azonban körülölelte az örömbura, a szerető, amelyben nem voltak többé súlyok, nem volt sietés, nem volt idő. Csak a Pillanat, és az örökkévalóság.

Nem volt egyedül. Időtlen társa türelmesen figyelte, s csak Lényeik Magjának hangtalan hangjai hallatszottak.

- Milyen rövid volt... - suttogta, de bánatot nem érzett. Egyszerű megállapítás volt inkább ez, és könnyed sajnálata annak, hogy hipp-hopp elillant az a pár földi évtized.

- Mi volt benne a legszebb? - kérdezte a másik.

- A szívszálak - felelte Ő. - A láthatatlan érintések, a láthatatlan simogatások... az, hogy szerethettem.

- De nem mindig vették észre. Nem mindig akarták ezt tudni. Vagy talán nem merték.

- Igen, sokszor nem. De valamit... mégis mindig éreztek belőle. Egy apró darabka mégis elért hozzájuk.

- És másoké hozzád?

- Idővel emlékezni kezdtem arra, hogy a szeretet sokszínű, és csak akkor veszem észre, hogy "ez az", ha nyitott lélekkel figyelek, és a másik ember Lényét hallom meg, nem csupán a szavakat.

- Földi síkon ez sokszor válik tompává...

- Igen. Elnyomja az egymással csatázó "akarom"-ok zaja, a gondolatok börtönei, a belső és külső háborúk, az állandó rohanásban hányavetin egymásra dobott ítélkezésbombák, a vélt kicsinység érzéséből generálódott kompenzálások.

- Elfáradtál?

- Ebben, amit az előbb mondtam, igen. Úgy emlékeztem, hogy nem ezért jöttem... Mindig élt bennem egy érzés, ami hívott, és nem halkult el soha.

- Ezért tudtál mindig továbbmenni.

- Ezért. Mert megélni vágytam, testben, abban a létsíkon. És időpazarlásnak véltem volna, ha átlépek a testnélküliségbe, mielőtt a matériában is valósággá vált volna.

- Végül megtaláltad ott is.

- Meg. Túl a mindennapok harcain, túl az emberin, túl a korlátokon, túl az elvárások bezártságán, túl a "valahová sietésen", túl a vélt jón és vélt rosszon.

- És könnyed lettél.

- Igen. Fölé kerültem a test fájdalmainak, a kicsire összehúzó gondolatoknak, a megélt veszteségeknek, a vélt sikerek és sikertelenségek ízeinek, az anyagi korlátoltság tudatának, a be nem teljesült földi szerelemnek, és így... más lett minden.

- Könnyeddé lettek ezek is.

- Igen, mintha felhő csomagba csomagolták volna mindezt, olyanná váltak... és minden megváltozott.

A testet betakarta a fehér anyag, ezzel szótlanul megszűntté szentelve azt. "Nincs többé".

- Bánod? - kérdezte a másik.

- Nem, jó így most. Jó ebben a könnyedségben.

- És a lezáratlan dolgok? Amiket nem tudtál befejezni? Kapcsolatok...

- Sosincs "befejezés", Te is tudod ezt. Átalakulások vannak, más lehetőségek vannak, és máshogyan folytatódások. A szívszálak sosem "fejeződnek be".

Az angyal lassan halványodni kezdett a test fölött, s a ragyogás magába fogadta Lényét, míg kísérője szelíden vigyázta Őt, amíg a földtől eltávolodva megérkezett egy másik dimenzióba, hogy új utazást tervezhessen, de előtte... megfürödjön a Fényben, léte forrásában, teljes Önvalójában.

Érkezése pillanatában pedig csodák történtek azok életében, akik számára a legfontosabbak voltak - ez volt a kívánsága, s tudta, hogy így lesz. 
Mert a szeretet teremtései átívelnek minden létsíkon, s a halandó ember ezeket egyszerűen csak: csodának nevezi. 

- Ragyogd be a Most-odat, mert TEHETED... -

/Kép forrása: www.pexels.com/