Belső világ

2020.10.31

Csöndben figyelem, ahogyan a belső világom kibontja önmagát és elém teszi önnön tényeit. Mélyről születnek ezek, s megingathatatlanságuk kérdőjelet nem von maga köré. 

Mindig is "éreztem". Megvoltak a saját érzéseim és érzelmeim, s emellett spontán érzékeltem a másokban lévőt is. Sokszor azelőtt, mielőtt még Ők maguk tudatukba engedték volna azokat. 
Áldás ez vagy átok? Magam sem tudom, de bármelyik is, nem számít, mert mást sem tehetek, mint megélem a képességet és érző mivoltom adott fokát. 
S elválasztani tanulom a saját érzelmeket a másokban megjelenőktől, mert tisztán látni fontos. 

Egy érzelem kapcsán tisztult felszínre egy szó belőlem: "szégyen".
Hogy "szeretni szégyen", "érezni szégyen", hogy "el kell takarni", hogy "nehogy más is meglássa, mert...", hogy "nem illik ez erős Nőhöz", s hogy "nem illendő ez igazi Férfitól". 
S dőltek a klisék kifelé... a körülvevő jelen valóság megannyi darabkájaként. 

Egyéni világomban sokuk már semmis, s nem cipelem őket gondolkodásomat meghatározó bélyegként. Valami azonban mellbe vágott. Maga a "szégyen". 

Eddig sem tudtam jól eljátszani azt, hogy mást mutassak kifelé, mint amit éppen érzek: nem tudok mosolyogni akkor, amikor a szívemet fájdalom szaggatja - akkor a könnyeimé a főszerep, egészen addig, amíg megnyugvást találok. S oly természetes számomra az érzelmek megélésének szabad útja, mint a lélegzetvétel. 

Mégis... "KIÉ az abból fakadó szégyenérzés, hogy érzelmeket érzünk és mutatunk ki?... Meg... magunknak, s másoknak is" - szakadt fel belőlem a kérdés. 
S rádöbbentem: nem az enyém. És nem "az Érzőé", legyen ez bárki. 
Hanem csakis azoké, akik szégyennek titulálják a belső világ élénkségét és frissességét, megélhető mélységeit és magasságait, melyek az élet egyik esszenciáját adják. 

S eldöntöttem, én nem változtatok. Mert bár az öröm és hála hullámhosszára hangolódva létezem, nekem is vannak időnként hullámvölgyeim, és bele tudok csöppenni abba, hogy valami lelkileg fáj, feszít belül, és az önmagam iránti szeretet része, hogy megélem ezeket, s létüket elfogadva az oldódásba engedem az éppen aktuálisat. 

S nem takarom el a szép érzelmeket és érzéseket sem. Sem az örömöt, sem a hálát, sem a szeretetet, sem a szerelmet, és semmiféle állapotot, ami velük testvér. 

Mert számomra a Lényem és az életem lüktetése az, hogy "érzek", hogy "élek belül", s attól, hogy bárki odakint nem tud mit kezdeni az én érzelmeimmel, nem fogom szégyenként megélni őket. 
A kívülálló nyugodtan érezzen szégyent az érzelmi világom iránt, ha ezt választja, ez azonban már az Ő világáról szól, az Ő nézőpontjairól, és saját magához való viszonyulásáról. 

S én - inkább felvállalom. 
Akkor is, ha mások "tagadnak", és szégyenteljesnek bélyegeznek. 

Mert a szabadságom hozzám tartozik. 
S életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy abban a világban, ahol a tagadás, az önmegtagadás és a "kifelé mást mutatás" az elvárt, még képes vagyok álarc nélkül élni, érezni, lemerülni és feljönni, fájni és szenvedni, örömben és boldogságban úszni, szeretni és szerelmesnek lenni, s hálával magamhoz ölelni mindazt, ami bennem megszületik.  

- Ragyogd be a Most-odat, mert MÉG teheted... -

/Kép forrása: www.pexels.com/