Bóbita

2020.07.09

Bóbita egy rigó volt, egy rigó kislány. 
Törött lábbal vittem haza sok évvel ezelőtt a fiókát, majd kötéssel a lábán próbáltam méretes dobozában tartani, a lakótelepi lakás szobájában. Ő azonban nem szerette a falakat, kalitkában meg is halt volna. Mert Ő szabadnak született, s lelke nem tűrte volna a fogságot. 
Addig-addig tornázott újra és újra, ki, ki a dobozból, míg végül az a kukában landolt, Bóbita pedig boldogan vette birtokba a szobát. 

Egyre ügyesebben evett, eleinte csipesszel adagoltam kis csőrébe a falatokat, majd egy nap hagytam, hadd fedezze fel Ő az önállóságát. Meglepett arcocskát vágott egy pillanatra, aztán Ő maga szedegette ki a gilisztát az újságpapírra szórt földből. 

Tudtam, ez kell, ez fontos. Mert vissza kell térnie a szabadba, oda, ahová való - az Övéihez. 

Az egykori apró pötty nagyot nőtt néhány hét alatt, s csontja is összeforrt, az orvos meglepetten nyugtázta, hogy feleannyi idő alatt történt meg ez, mint az orvosilag előírt lett volna. Bóbita mindennap hangosan sikítva várt haza, s követelte az eleséget, majd szárnyait próbálgatta. Hol itt landolt, hol ott - élvezte, élveztük. 

Egy nap azonban dobozba tettem, s így sétáltam ki vele az Árpád hídon át a Margitszigetre. Kerestem egy helyet, ahol sok rigó volt, Bóbitát kivettem, és... 

a rigógyerek nem moccant. A tenyeremről a kinyújtott karomra ugrált, majd boldog dalolásba kezdett. 

Meglepődtem, nem értettem, nem ezt vártam. 

"Menj már, szabad vagy!" - közöltem Vele, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon, átmosva  a lelkemet minden pillanattal, amit Vele megéltem. A rigógyerek azonban csak dalolt és dalolt, beleszőtte énekébe lelke örömét... és nem mozdult a karomról. 

Végül letettem a földre, és otthagytam. Mert a saját életét kell, hogy élje, nem élheti másét. Lelke szabadságát nem zárhatja oly korlátok közé, amelyek Őt elpusztítanák, még ha szeretetből és gondoskodásból is lennének azok a korlátok. 

Szívem nyitott tenyér maradt, amelyre bármikor hazatérhet, ha hívást érez, s amelyről bármikor szabadon elszállhat, ha másfelé vezet az Útja. 

Nem hiszem, hogy érdemes máshogyan. Máshogyan szeretni.
Mert az Utak mindig egyediek, s belül pontosan érződik, mikor merre szálljunk, vagy éppen mikor maradjunk. Az irányok létjogosultsága az emberi elme logikáján túli, melyre a pillanatnyi történésben rálátásunk nincs. 

A Lélek vezet, a Szív vezet... az iránytű ott belül, ami megkérdőjelezhetetlen. 
Csakúgy, mint a nyitott tenyér. 
Az Otthon, a Biztonság, a szerető ölelés íze, álmokat és a létszabadságot átható illata.  

- Ragyogd be a Most-odat, mert MÉG teheted... -

/Kép forrása: www.pexels.com/