Erika - együtt élni a skizofréniával

2020.02.08

Erikát 2005-ben a skizofrénia egyik formájával diagnosztizálták. Vele beszélgettem arról, mindezt hogyan élte meg, milyen változásokat hozott számára, és hogyan él ma.

- Hogyan kezdődött a mentális állapotoddal való probléma?

- Rengeteg trauma ért gyermekkorom óta, amiket nem tudtam feldolgozni, és elrejtettem a tudatalattimban, valahol mélyen. 2005-ben történt, rendben volt az életem - jól működő párkapcsolatban éltem, jó munkám volt és biztos anyagi hátterem. Azonban voltak bennem lezáratlan érzések, kérdések, és tudtam, éreztem, hogy valami történt a múltban, amit fel kell oldanom. Mindig is volt érdeklődésem a spiritualitás iránt, és azelőtt sosem tettem meg, de elmentem egy hölgyhöz, aki angyalokkal kommunikál. Egyórás beszélgetés végén azt mondta, hogy iszonyú nagy zárak alatt vagyok, kinyitja. Nem igazán tudtam, mire érti ezt pontosan, de hagytam, tegye, amit ő jónak lát. Utólag tudtam meg, hogy kinyitotta a koronacsakrámat. (A koronacsakra hirtelen intenzívvé váló működése zavart okozhat a tudatban - a szerkesztő megjegyzése). Másnaptól kezdődően addig eltemetett emlékek özöne zúdult rám, de olyan sok és annyira intenzíven, hogy képtelen voltam feldolgozni. Talán három-négy hétig tartott ez így. Egyszerre voltam a jelenben és a múltban, és egyre inkább éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Hetek óta ébren voltam és pszichotikus állapotba kerültem, ami egyszerre volt "álom és valóság". Kijött rajtam egyfajta szorongás és egy nagyon erős mindentől való, nem szűnő félelem. Kétszer fordultam magam ellen, amire azelőtt nem volt példa. Szerencsére a párom és az öcsém bevittek a pszichiátriára, ahol jó kezelést kaptam, és kétszer két hét kezelés után jobban lettem.

- Hogyan élted meg mindezt lelkileg-érzelmileg?

- Szörnyű a rettenetes szorongás és félelem, ez a belső pokol. Úgy éreztem, sosem múlik el, hogy már sosem lesz lelki békém, hogy örökké a "démonjaimmal" kell küzdenem. Szedtem a gyógyszereimet, rengeteget aludtam, az alvás nagyon sokat segített. Gondolkodtam, hogy mi lesz ezentúl, és úgy tűnt, nincs tovább. A környezetem nem tudott mit kezdeni a helyzettel, a maguk módján próbáltak segíteni, de nem azt kaptam tőlük, amire szükségem volt. Felmondtam a munkahelyemen is. Nem hittem, hogy lesz még életem, hogy lesz még holnap. Körülbelül fél évig tartott ez így.

- Milyen változások történtek az életedben a diagnózist követően?

- Hónapokig csak feküdtem, nem csináltam semmit és nagyon lassan oldódtak fel a félelmeim. Aztán szerencsére egy jó orvoshoz kerültem, ami az épülésemet szolgálta. Egy gyönyörű nyár végi nap volt, amikor eldöntöttem, hogy kimegyek a négy fal közül - leültem napozni a kedvenc teremen. Minden impulzus újként hatott: hogy süt a nap, hogy emberek vannak az utcán, hogy nem állt meg az élet, és egy régi ismerős elhúzott mellettem biciklivel, aminek nagyon örültem. Ezután hazamentem, takarítottam, főztem, akkor éreztem először, hogy még lehet jó minden. Elmentem egy számítógépes tanfolyamra, hogy pótoljam a hiányosságaimat, hogy rendszer legyen az életemben, hogy emberek közt legyek. Vagyis szép lassan kezdtem újraépülni.

- Mi adott erőt és motivációt ahhoz, hogy ahelyett, hogy elhagyod magad, talpra állj?

- Szerencsére hamar orvoshoz kerültem és jó gyógyszereket kaptam, és nem süllyedtem bele végleg a betegségbe. Emlékeztem, hogy milyen volt az életem előtte, és ugyanolyan minőségű életet szerettem volna élni. Ezekre a betegekre jellemző, hogy leépülnek, és ezt nem akartam. Elhelyezkedtem dolgozni, a párommal programokat csináltunk, egyszerűen csak folytattam az életemet és örültem mindennek.

- Voltak, akik segítettek keresztüljutni a mélypontokon, vagy teljesen magadra voltál hagyva ebben?

- A párom mellettem volt, kitartott a betegség ellenére is, de nem értett és épített, és a családommal is ez volt a helyzet. Elvégeztem három tanfolyamot, dolgoztam, és próbáltam minden helyzetből a legjobbat kihozni - hosszú ideig stabil volt az állapotom. A családi viszonyaim nem szolgálták a felépülésemet, barátaim pedig csak később lettek igazán.

- Felépültél annyira, hogy önálló életet kezdtél. Egyenletes volt ez a folyamat, vagy voltak benne hullámhegyek és hullámvölgyek is?

- Volt két nagyon hosszú mélypont. Az első pszichés. Megvonták a jól bevált gyógyszeremről az állami támogatást, másfél évig rossz gyógyszereket szedtem. Nagyon nehéz időszak volt, azt hittem, nem jövök ki belőle. Aztán véget ért a kapcsolat, ami rég csak rombolt, és végre nekem megfelelő gyógyszert kaptam. Pozitív változás volt az is, hogy a régi lakásból, ahol egykori párommal együtt éltünk, elköltöztem, de valami megváltozott, képtelen voltam hosszú távon dolgozni. A betegség miatt nem találtam a képességeimhez illő munkát, amiket pedig vállalhattam volna, azokat sem fizikailag, sem mentálisan nem bírtam. Például tizennégy órás mosogatások, heti öt napban. Felnőttkorom óta elláttam magam, önálló voltam, segítség nélkül éltem és léteztem, és most ennek vége lett. Végül ha találtam is egy jó munkát, azt sem tudtam sokáig csinálni, egyszerűen nem ment. Közben folyamatosan bántottam magam, hogy miért pont a pontos, megbízható, "számíthatok magamra" tulajdonságom sérült, változott.

- Meddig tartott ez az időszak?

- Három évig. Közben elintéztem a rehabilitációs központnál, hogy minimál nyugdíjat kapjak, és az öcsém és a barátaim segítségével éltem. Mert végre voltak barátaim, és furcsa, de a munka miatti dolgokon kívül nyugodt, kiegyensúlyozott voltam. A változást a KézenFogva Alapítvány hozta el nekem. A barátnőm ajánlotta őket - segítettek elhelyezkedni. Rájöttem, hogy nem feltétlen velem volt a baj, csak rossz ajtókon kopogtattam. Azóta dolgozom, és úgy érzem, a helyemen vagyok. Szeretem a munkám, és jól kijövök a kollégáimmal is. Most újra két tanfolyamra jelentkeztem. Ha tehetem, koncertekre, színházba, fürdőbe járok; olvasok, festek, rajzolok, arra koncentrálok, hogy megelőzzem a leépülést.

- Mi az, ami a mindennapokban hajtóerő számodra ahhoz, hogy a szinten tartáson túl egyre jobban legyél és egyre teljesebb életet élj?

- Talán az, hogy ha még itt vagyok, akkor még van miért élnem, és ha tehetem, jól élem meg a mindennapokat. Minden este legalább három dolgot összegyűjtök a napközben történtekből, és hálát adok érte.

- Mi lenne az az Üzenet, amit a legfontosabbnak érzel, és átadnál másoknak?

- A legfontosabbnak azt érzem, és ezt üzenném másoknak, hogy a hozzátartozók legyenek segítőkészek az ilyen betegekkel, és ne adják fel a reményt, hogy javulhat az állapotuk. Mert a megfelelő gyógyszeres kezeléssel teljes értékű, jó minőségű élet élhető, és hogy segítsenek a hozzátartozójuknak megtalálni a szépet és örömtelit, mert valóban van jó minden egyes napban.

- Tudd, hogy számítasz, Tudd, hogy fontos vagy! -

/Képek forrása: www.pexels.com/