Fedetlenül

2020.06.27

Fedetlenül
Csak ülj, és hallgass.
Csak légy mellettem, egy szót se szólj.
Nem kell.
Nem, most ne érj hozzám.
Csak legyél itt.
Csak hagyd, hogy egész valód érintsen, sejtjeimben - hadd érezzelek.
Csak hagyd, hogy kimondatlan szavaid útnak eredjenek, hangok nélkül kiszakadjanak belőled, s lelkem hadd hallja meg őket.
Engedd, hogy halljalak.
Hogy valóban halljam, amit mondanál, anélkül, hogy a tér, az idő, amíg a hang szádból fülemhez ér, eltorzítaná tiszta lényegét.
Most csak önmagad mutasd.
Hadd lássam azt, aki Vagy.
Hadd lássam csupasz lelked - ne félj, kérlek, ne félj, csupasz lelkem adom a tiéd mellé.

Nézd - mily szépek ketten!
Különös fényben tündökölnek - hallom... látom... érzem minden félelmed, örömöd és bánatod, megpróbáltatásaid, kicsinységed és nagyságod... mindazt, mit magadról hiszel.

Látlak.
Valóban látlak.
Mondd, megmutattad ezt már másnak is?
Más is látott már így, pőrén, lemeztelenítve, ártatlanul, végtelen kiszolgáltatottan?

Vagy csupán én részesülhettem e megtiszteltetésben?

Nézz rám.

Kérlek.

Csak emeld fel tekinteted.
Emeld - nincs mit szégyellned.

Sejtjeimben dobbansz, lüktetsz, s ártatlanságom anyaként ringat - gyermekem vagy.
Belőlem vagy.
Vagy tán én vagyok belőled.
Látod - nem tudom...

Csak a lüktetést tudom, mert az Van.
Szavak nélkül, test nélkül, eltévedt magyarázatok nélkül.
Te Vagy - és én Vagyok.
Ketten vagyunk.
Egyedül vagyunk.
Együtt vagyunk.

2006. 12. 25.

- Ragyogd be a Most-odat, mert MÉG teheted... -