Gobbi Hilda

2021.01.01

    Emlékszem, kislány voltam még, amikor láttam Őt, minden bizonnyal a televízióban, hiszen internetnek akkoriban még híre-hamva nem volt. Igazi légies lelkű apróságként már akkor is a lágyat, a finomat kerestem, olyan élményeket, mint amikor a selyem simítja végig az emberi bőrt.
S Gobbi Hilda - nem tetszett. Láttam egy nőt, csúnya volt, öregedőfélben, durva vonásokkal, mély hanggal, cigarettával a kezében. Leginkább ijesztőnek hatott, s meglehetősen messze állt a kislányban élő "gyönyörű színésznő" illuzórikus képétől.

Majd évtizedekkel később elém tűnt újra.
Lassan-lassan rálátást kaptam életére és cselekedeteire, s bár művészetével még ma is csak ismerkedem, az ember, s benne a színésznő - magával ragadott.

    Az általa írt könyv és a Vele készült riportok olyan művészt tártak elém, akiből minden egyes információ után még többet akartam... és még többet és még többet. Rá akartam látni belső mozgatórugóira, s tudni akartam, hogyan volt képes végigcsinálni mindazt, amit földi életében véghez vitt.

Milliónyi kérdés futott át rajtam könyve olvasása közben, és akaratlanul is tükröt tartottam magam elé.

Mindig is szerettem azokat, akik nagy dolgot vittek véghez, ezzel hozzájárulva az emberek jobblétéhez és a világ szépüléséhez - materiálisan és lelkileg is. Igen... szeretem a hőstettekkel együtt járó érzéseket - ha akár csöndes, sokszor szinte láthatatlanul maradó hőstettekkel járók is -, mert különleges magasságokba emelnek, és finoman csiszolva nemesítenek bele valami újba.

Gobbi Hilda HOGYAN volt képes?... a világháborúk sodrában ilyen tisztán embernek maradni, s emberségesnek? Tisztán látni, mi a fontos és mi nem - az élet szemszögéből. Most, amikor kényelmes világban élek, furcsa érzés odaképzelni magamat a robbanások hangjai és romos épületek közé, a háború zajába, a mérhetetlen nyomorúságba, a megölt és megcsonkított testek látványába s bűzébe, az állandó veszélybe, a nap mint nap az emberek előtt kúszó teljes létbizonytalanságba, a halál állandó árnyékába.

S bennem... bennem van-e akkora belső erő, hogy emberséggel sétáljak végig az elém kerülő helyzeteken, meghunyászkodás és jó kislányság nélkül kiálljak amellett, amiben szívemből fakadóan hiszek, kimondjam, kiüvöltsem, ha kell, és kitartsak és kitartsak, akkor is, amikor nem látom, van-e még út, s hogy merre tovább? Képes vagyok-e rendíthetetlenül hinni, s leginkább önmagamban, s akkor is, ha éppen senki más nem hisz bennem? - az önvizsgálat ideje...

Mert ma nincs háború az országunkban, s bombák sem csapódnak be váratlan-hirtelen sehová. Mégis... emberek sokasága tiporja egymást, leginkább lelkileg, s helyem keresem a zűrzavarban. Talán velem született ösztönösséggel irtózom a háborútól és egymást gyilkolástól, öltsön ez bármilyen formát, s talán ezért szerettem meg annyira Gobbi Hildát, s ezért tud oly sokat adni Nekem - önmagával. Mert az Ő egyéni világában is az "Életé az elsőbbség". S megindító látni, ahogyan Ő cselekedett és emelt - másokat. Egyszerű embereket és művésztársait, és gondolkodás nélkül megállíthatatlanul épített újat ott, ahol éppen megsemmisült valami.
Szeretem, nagyon szeretem a hévet, ami átitatta, s a tüzet, ami mindig ott lángolt benne kiolthatatlanul. Hitet erősítő ez, az évtizedek távlatából is.

    Jóleső átérezni, mennyire mélyről fakad belőle az ember és a kisember tisztelete. Az Ő szemével látva eltűnnek bennem a különbözőségek - s marad "az ember" maga, csupán a cselekvések minősége színez "sötétet" és "világosat", nem a társadalmi státuszok. S csakis az ilyen rátekintésből fakadhat a "Mi" és az "együtt" - mint ahogy a színi előadás születéséhez is nélkülözhetetlen a díszletépítő, a világosító, a varrónő, az öltöztetőnő, az ügyelő, a súgó... és a színész. S hogy ki-ki hozzáadhassa azt, amit Ő maga hozzá tud adni az építőmunkához.
Szívem mélyén erre vágytam mindig is, amióta az eszemet tudom. Az "ilyenre". Az ilyen "együtt"-re, ami igaz, és ezért igazi, s amiből a közös munka eredményének öröme születik - s ez a vágy ma is éppoly élő bennem, mint sok évvel ezelőtt.

Csak olvastam és olvastam a sorait, és néztem, csöndesen figyeltem Őt a felvételeken. S mindvégig csodáltam, hogy nem tudott végleg összetörni, összeroppanni, bármit is élt meg élete során. Megértettem: Ő emlékezik a múltra, de nem ragad le a történtekben. Haladt tovább az élet áramával, s a gyarapításra koncentrálta erejét, így kitöltve élete terét.
S talán, ma már sajnálom, hogy annyi évet töltöttem a múltam fájó emlékeibe kapaszkodva - időt pazaroltam. Érdekes, nem Gobbi Hilda az egyetlen színművész, aki ezt a fajta attitűdöt hozta elém, de az egy másik történet és másik bejegyzés témája lehet...
S hogy mire tanít ez? Arra, hogy "menj tovább és tedd meg, amit megtehetsz azért, hogy megtartsd az életderűt magadban, és tovább építhesd, amit elkezdtél! Magadért és másokért, mert mindig lesznek "mások"! S az önbántás és önmarcangolás helyett menj és adj, és szeress és ölelj és táplálj, és az Életnek legyél a részese!".

    Múlt, jelen és jövő szálai mégis egy füzérré fonhatók: itt ülök 2020-ban egy laptop előtt egy szobában, és egy 1913-ban született színésznő élete által építem tovább magamat, a jövőbe. Sokszor érzem úgy, hogy elmosódik a határ az idő korszakai között, és a megélt életérzések átszivárognak a múltból, mintha a jelen lennének. Talán ezért történhetett meg az is, hogy addig ismerkedtem Gobbi Hildával, amíg az egykor nem tetszőt barátnak hatóvá szerettem a magam számára.

Sokszor villan fel lelki szemeim előtt gyermeki meghatottsága és mosolya, a tekintetében ülő időtlenség, arcán a szívéből fakadó színtiszta öröm; és erőt merítek a tüzéből, konokságából, törhetetlen élni akarásából, és tanulok Tőle - életszemmel nézni.

/Kép forrása: https://hajonaplo.ma/aktualis/a-fekezhetetlen-gobbi-hilda.html/