Jászai Mari

2021.01.01

    Az "értékrendeken" töprengek csöndben, s hangtalanul a múltban járok. A korok ívként egymásba hajló eseményei peregnek lelki szemeim előtt, s már nem először, tükröt adnak Nekem a jelenre.
Tudatos higgadtsággal igyekszem nem az ítélkezés hangjával a betűket egymás után összefűzni, ám most nehéznek érzem ezt.
Mert sajnálok valamit. Talán nem kellene, mert a világnak megvan a maga rendje, és a változásoknak is az ideje, mégis belesajdul a lelkem, s a "valami elveszett időközben" érzése ül rajta borongósan.

    Szeretem az anyanyelvemet, díszességét, sokszínűségét, dallamos hullámait, érzelmeket és lényegeket mélyen és magasan, finom-árnyaltan, súlyosan és súlytalanul kifejezni tudó mivoltát. Oly időtájakra vitt vissza újra az emlékezetem, amikor a magyar emberek zárt ajtókat találtak anyanyelvünk használatát tekintve, s ez a magyar színjátszás lehetőségeire is rányomta bélyegét.
Majd megtörtént az áttörés, s nyelvünk szabad utat kapott a fejlődéshez, gyarapodáshoz, formálódáshoz.

Ma már akadálytalanul hozzáférhetünk az anyanyelvünkön íródott könyvekhez, színi előadásokhoz, a szép és kifejező beszéd alapjaihoz; televízióban, interneten a színészeinkkel készült riportokhoz, általuk előadott versekhez, különböző hanganyagokhoz (rádiójátékok, hangoskönyvek stb.), ezzel a magas szintű magyar beszédkultúrához.

Mégis emberek sokasága kontrollálatlanul köpködi ki száján a szavakat, sokszor egy-két rágógumi rágása közben csámcsogástól kísérten, s így érteni lehetetlenség, mit is mond, vagy nemegyszer kuszán folyatja ki mondandóját magából - sok esetben valós tartalmát sem felfogva adott szavaknak. Mert a sok magyar szó csak "van", csak "használják", és "jól van az úgy".

De nem. Nincs ez így jól. Mert hol marad az íz? A magyar nyelv íze. Díszes hangzása. Árnyaltsága. Sokrétűsége. A bennünk lévőt tisztán kifejezni tudása. Mindaz, amitől nyelvünk magyar.

    Más értékrend volt akkor... 1850-ben is, amikor Jászai Mari világra jött. Több mint 15 esztendővel ezelőtt került kezembe Jászai Mari naplója, majd sorra a Róla szóló könyvek. Azt mondják sokan, "nehéz személyiség", én mégis az első pillanattól nagyon közel éreztem Őt magamhoz. Talán mert sorsunknak voltak hasonló helyzetei, s így mélyen át tudtam érezni a lelkiségét, és szeretni tudtam tomboló-sündisznó mivoltát, Mari bácsit is.
Példaképpé alakult Ő számomra, és sok mindenről elgondolkodtatott. Mérlegre tétetett velem hétköznapinak tűnő dolgokat, ami által újabb és újabb nézőpontokat kaptam mindennapi életemre nézve - ilyen a magyar nyelv lelkemig hatoló tisztelete, s megbecsülése.

Dühöngő orkán mivolta nem hatott ijesztőnek, s éles megjegyzései mögött is sok esetben mély morális igazságok és tisztánlátás bújt meg. Lángot gyújtott bennem, ahogyan küzdött, ahogyan szelekkel szembemenve soha nem engedte, hogy mások határozzák meg Őt, s ahogyan érezte... le merem írni: tudta, mi élete és folytonosan csiszolódó művészete iránya.
S jóleső volt Miriától az akaratlan megerősítés, hogy "menj csak, tudod Te, merre, érzed ott legbelül Te is...". S hiszem, tudom - nem csak Én.

S hogy miért fontos ez Nekem?

Mert megfelelni könnyű. S önmagamat feladni is... az lenne, ha képes lennék megtenni ezt. De valamiért sosem ment - próbálkozások, tévutak akadtak, de újra és újra oda érkeztem magammal, hogy "csak a saját utamat tudom járni", látszólag alkalmazkodva, valójában erre képtelennek születve.
Idomulok, ha kell, és belső igényem, hogy ne ellenállón-vadul igazságkeresőn porrá zúzzam, hanem építsem a közegeimet, ha ez megtehető.

    Nem mindig volt ez így... s Jászai Mari - rokon lélek. Lázadó Énem sokszor kért teret megállíthatatlan kontrollálatlansággal és izzó hévvel - nem viseltem jól az igazságtalanságot, vagy annak tűnőt. S bár leginkább az emberi élet védelmében, az elnyomások ellen lobbant be a lelkem (bárkivel is történt ez), idővel rá kellett döbbennem, hogy az igazságkeresés nem oldja meg az alapproblémát.
Tanulnom kellett túllépni a sértettség indíttatásán, hogy másféle mentalitás felé terelődhessek, amely tágabb nézőpontokból tekint egy-egy helyzetre és a benne szereplőkre, s így akár a fölösleges háborúskodás is elkerülhető, és feloldást hozó párbeszéd születhet a felek között.

Sokszor nyúltam volna át az időn, hogy enyhítsem a Nagyasszony igazságkeresés miatti belső gyötrelmeit, de fel kellett ismernem, a sajátom ugyanaz. S amíg a magaménak enyhítésével nem tudok dűlőre jutni... addig senki máséval sem fogok.

Érzelmek árasztanak el, miközben írok Róla, impulzusok sokasága sűrűsödik bensőmben, melyek közül nem könnyű kiválogatni a legfőbbeket, s magam sem tudom, miért, de szívem majd' kiugrik a helyéről. Talán így lehetett Ő maga is, érzékeny lényként, amikor átadni vágyott valamit, elmondani, szavakba önteni - minden apró részletnek érezte a fontosságát, s nem akarta, hogy bármi is kimaradjon a lényegesből.
Hasonlóak vagyunk, s valóban kihívás elkerülni, hogy "egyszerre sokat akarjon markolni" a tollforgató, jelen esetben a klaviatúrán kitartóan klimpírozó... mert az érzelmekkel kísért gondolatok csak sodorják és sodorják, miközben teste minden sejtje izgága táncot jár. 
Miria egykori, önmagáról szóló vallomásának köszönhetően tanultam s tanulok írás közben mondandómban nem elveszni, s addig engedni tisztulni magamon belül azt, míg az esszencia megszületik, s Ő szelíd-hangtalan tanítómként kísér ebben. 
Másrészt Róla írni megtiszteltetés, mely kérdést szül: "lesz-e olyan a végeredmény, amely hozzá méltó?". 

    Jászai Mari számomra: az öröktűz-tartó. A magasságok és mélységek szélsőségeit nem szűnő szenvedéllyel átfogó, a megfoghatatlan, a szilárd és az állandó változás az idő egyetlen pillanatában; a szépség és ihletettség befogadásának nagymestere, az elmúlni nem tudó gyermeki kíváncsiság testbe született szimbóluma.
S e kíváncsiság nemcsak benne, régen éltben, hanem másokban is menthetetlenül magával ragad - azokban, kik ma léteznek a világra nyitott szemmel tekintve, az új, a más meglátására hajlandóan, s ennek mentén bátran átalakítón a megszokottat, sokszor a mozdíthatatlannak tűnő hagyományosat, vagy épp a hagyományos mellett kitartva az új mindent elárasztó sodrása közepette.

Lénye folyamatos-csöndesen érlelődik bennem, mint ahogyan Ő maga érlelődött a színpadon és az életben is azzá, akivé végül lett, s életművének az utókorra hagyományozott  kiteljesedés-darabkái lépésről lépésre kapnak a létezésemben teret, s érkeznek a megértés mezejére. A Nagyasszony fotói szobám falát díszítik, hogy a hétköznapok nyüzsgő forgatagában is egy pillantást Rá vetve erőt meríthessek belőle, s emlékezzek a lélek nagyságára, amely a földön csakúgy, mint azon túl feltárni képes önmagát.


/Képek forrásai: 1. https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2020/03/12/petofi_legnagyobb_rajongoja_jaszai_mari
                           2. Színészkönyvtár/