Újjászületés

2020.01.10

A lábaim nem mozdultak, konokul bénította le őket a fájdalom. 
A napsugarak már bekandikáltak az ablakomon, könnyedségük átszőtte a teret. 
"Én csináltam - futott át rajtam a gondolat -, senkit nem hibáztathatok érte", a következő pillanatban pedig mintha mázsás súlyok estek volna le rólam. Egyszerre hullottak semmivé addig oly dédelgetett közeli és távoli terveim, és ömlött rám hirtelen valami, valami fényesen ragyogó, végtelen nyugalmat árasztó. Még nem tudtam, mi az. Csak belesimultam a Pillanatba, és együtt ringtam a Lélegzettel és az Örömmel, amely ellentmondást nem tűrőn csak ölelt és ölelt... 

Hosszú évek óta először lélegeztem igazán, és éreztem, hogy Élek... újra Élek! A Mosoly keringett bennem és a "minden összeomlott, ami fontos volt" tudata. Légies volt mindez, megfoghatatlanul súlytalan. 

"És most?..." - csendült fel bennem a Kérdés gyermeki rácsodálkozással. Mert ilyen helyzetben még sosem voltam. Vállalások, kötelezettségek... és egy járóképtelen Én. 
"Holnap dolgozni kell mennem" - ennyit tudtam. 

Masszírozni kezdtem magukat elhagyott végtagjaimat, majd lassan-lassan mozgatni, s ők nehezen és fájdalom-átitatottan követték a kérést, míg végül járóképességem visszatért.