"Szeretném, ha szeretnének..."

2020.10.11

Úgy éreztem, fontos erről írnom, megteszem hát. 

A napokban barátaimmal való beszélgetés során előtérbe került az önszeretet témája, ami mindig mélyen megérint. Mert emlékszem, honnan indultam, és amennyire láthatom, látom, körülbelül hol tartok most (elég körülnéznem az életemben, s az emberi kapcsolataimban - mert mindig igaz tükrök erre).

Több alábbi gondolat nem az én fejemből pattant ki, más emberektől olvastam cikkekben, különböző írásokban, s magamon átengedve és gyakorlatba átültetve saját megéléssé tettem azokat. 
Ezúton is köszönöm mindazoknak (is), akik ismeretlenül is így adtak és adnak Nekem, és csöndes kísérőim az Utamon és a változásaimban. 

Mert szeretem a változást, az ízét, a színeit, s mert csodálatos élmény Nekem az, hogy akár csak két-három évvel ezelőtti állapotokra visszatekintve szembetűnőek a beérések, és nyugtázhatom, hogy "igen, érdemes volt". 
Érdemes volt elkezdeni tanulni az önszeretetet, önmagam tiszteletét és elismerését. Emlékszem, oly sokáig kívülről vártam és vágyakoztam arra, hogy "szeressenek". Csak éppen magamnak nem adtam meg azt, amit a külvilágból megkapni vágytam. 

Hogy bennem mi volt? Önostorozás, ítélkezés önmagam felett, elégedetlenség magam felé, saját magam lekicsinyítése, önszabotázs... - teljes mértékű önbántás. Miközben azok az Értékek, amelyekkel ma is élek, mindvégig bennem voltak, s jelen voltak számomra. Csupán én nem vettem észre azokat, mert el voltam foglalva azzal, hogy "rossz vagyok, vagy éppen nem elég jó", s így hiába is próbáltam oldani a belül folyamatosan hangoskodó bűntudatot és fájón maró érzéseket. 

Aztán... elkezdtem lebontani ezt az építményt. Lépésről lépésre írtam át a nézőpontjaimat önmagamról, s döbbentem rá arra, hogy mik az Értékeim, és hogy ezek saját magamnak való elismerésével, felvállalásával és teret adásával milyen sokat tudok adni magamnak, és másoknak is. Megdöbbentő érzés volt, amikor felfedeztem és megértettem, hogy sok olyan sajátosságom van, ami általános társadalmi nézőpontból nézve "furcsa", és idegennek hat sokak számára. Mert szokatlan. Mert másféle, egyéni lelki értékrendből fakad. Azonban megértettem, hogy "attól, mert valami furcsának hat a külvilág számára, nem biztos, hogy rossz is". 

Figyeltem hát, hogy a sajátosságaim működése mit eredményez magam körül, az életemben és kapcsolataimban, és azzal szembesültem, hogy kicsit sem rossz dolgokat, ellenkezőleg - építő és gyarapító a közegem számára is. 

Így erősödött meg az önbizalmam és a magamban való hitem lassacskán, és hála árad bennem, hogy ezt az Utat választottam és járom a mai napig is. 

S bár sokan az alacsonyabb rendű egoizmussal azonosítják az önszeretetet (tény számomra, hogy egyszerűen ez terjedt el a világban, és itta be magát a köztudatba), ettől az önszeretet, mint olyan, nem tud kevésbé fontos lenni. 

Mert ha szeretem magamat, ha elismerem mindazt, amit én magam Értéknek érzek magamban, ha tisztelem és tiszteletben tartom magamat, az életemet: 

- könnyedebb és békésebb a lelkem

- sokkal jobban alakulnak a dolgaim és életem helyzetei, mint ellenkező esetben alakulhatnának

- a nehézségeket is egy kedves belső könnyedséggel élem meg, és sokkal gyorsabban túllendülök rajtuk

- nyitottabb vagyok az emberek felé, és jóval nyitottabban tudom befogadni és elfogadni az Ő egyéni, színes világukat és Lényüket - sokkal nagyobb teret kap bennem a "rácsodálkozás"

- egyre kevesebb tere van bennem az ítélkezésnek, az ellenségeskedés így csírájában fojtódik el spontán itt belül

- a határaimat azonban egyre stabilabban húzom meg, és egyre stabilabbá válik ennek kinyilatkoztatási módja és formája is

- számomra sokkal jobb választásokat / döntéseket hozok, amelyek által tovább tudom építeni az életemet (és önmagamat)

- egyre intenzívebben telítődik az életem örömmel és a lelkem elégedettséggel

- az emberi kapcsolataim egyre letisztultabbak, egyre igazabbak és egyre valódibbak. 

Mert ezek a dolgok mind-mind összefüggnek. 

Felmerült az is, hogy "aki szereti magát, az elszáll, és másokon átgázolva éri el a hatalmat, a vagyont, a pozíciót, és bármi mást, amit akar". 

Én azonban azt látom, hogy minden csupán egy eszköz az emberi kézben, és mi magunk döntjük el, hogyan használjuk azt. Teljes mértékben önösen, vagy másokért is valamilyen formában. 
Mert a késsel is lehet ölni, vagy felszeletelni a kenyeret, és megosztani azt másokkal. És ezt soha nem a kés dönti el... hanem az ember a kés végén. Mint ahogyan a hatalommal és az önszeretettel is lehet jól, magunkat és másokat is gyarapító módon élni - és senki nem kötelez minket arra, hogy a béka feneke alá alacsonyodjunk. Csakis rajtunk áll, hogy mivé leszünk. 

Adni pedig akkor tudunk, ha Nekünk magunknak is van miből. Legyen ez materiális: pénz, tárgyak; vagy lelki: öröm, belső béke, harmónia, életszeretet, derű.  

S ha "kifordítom a kabátot", arra látok rá, hogy akik "átgázolnak", saját magukat sem tudják (akarják, merik) szeretni. Így elég csorba képet közvetítenek az önszeretetről - és vagy bedőlünk ennek, vagy nyitott szemmel élve és ébernek maradva nem. 

És ami lényeges kérdés, és nagyon elgondolkodtatott: 

"Szívesen élnék-e azzal az emberrel, aki azokat mondja nekem rólam, amiket én mondok nap mint nap magamról saját magamnak?..." 

Ha nem, akkor csak rajtam áll, hogy elkezdek máshogyan viszonyulni Én - magamhoz. 

- Ragyogd be a Most-odat, mert MÉG teheted... -

/Kép forrása: www.pexels.com/